"Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem."
Antoine de Saint-Exupéry

Mivel mostanság a mindennapjaimat leírni legalábbis unalmas (írni ugyanúgy, mint olvasni), ezért úgy döntöttem, hogy egy pár részes sorozatban mesélek minden ember legizgalmasabb éveiről, amikor a fantázia virágzik, a lélek szabad az ártatlanság pedig épp kezd elveszni. Az egyetlen probléma ezzel a korszakkal, hogy a gyermekeket megkötik azok a felnőttek, akik elfelejtették gyermeki létük végtelenségének élményét.

Amiket itt le fogok írni, azok egyáltalán nem lesznek traumatikus események. Szerencsés gyerek vagyok, nem ért semmilyen trauma. Olyan dolgokat fogok leírni, amiket felnőttek követtek el velem szemben (de sosem ellenem.. vagy inkább csak párszor), és rosszul esett, megsértett, elkeserített, vagy olyanokat, amiket csak nem értettem. Persze ez utóbbiakra mondhatjuk, hogy felnőtt fejjel megérti az ember, de ezek külön olyan élmények lesznek, amiket most sem értek meg. Miért kellett? Fogalmam sincs. Szeretem ilyenkor azt hinni, hogy én nem felejtettem el a saját gyermeki elmémet, de nem lenne maradéktalanul igaz. Magamon látom, ahogy Olivérrel bánok, ahogy próbálok vele beszélni, talán kicsit nevelni is, és próbálom megérteni a motivációit, és az agyonlogikázott agyam nem képes befogadni az ő ötletszerű cselekedeteit. Oli egyébként négy éves, és borzasztó eleven.
Ezek a bejegyzések talán az ő és saját magam, valamint a felnőttek megértésének céljával íródnak majd, nem hanyagolva a fanyar humort. De figyelmeztetek mindenkit: amiket itt leírok, bár nem mindig lesz negatív, semmiképp sem lesznek pozitív élmények! 
Fontos, hogy időben ezek a bejegyzések az első emlékeimtől egészen az általános iskolai ballagásomig terjednek majd, onnantól ugyanis már másképp figyeltem az eseményeket, saját döntéseket kellett hoznom (többnyire), és érvényesülnöm kellett a szüleimtől távol, egy új helyen, és ez új embert - felnőttet - faragott belőlem.

A szereplők
Sosem gyerekek. Ez nem róluk szól. Felnőttekről szeretnék írni gyerekszemmel, és felnőtt szájjal. Amiket gyerektársaim követtek el ellenem, azok gyerekbűnök, nincs benne semmi kivetnivaló, többnyire. Viszont a felnőttektől elvárná az ember, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik, és ne kelljen emlékeztetni arra, hogy ő is volt gyerek. Sokszor hallani, hogy "Én is voltam fiatal..." de ezek legtöbbször csak szavak.
A szüleim. Nyilván, hiszen a legtöbb időt velük töltöttem, de nem szenvedtem el tőlük túl sok sérelmet, szerencsére. A testvéreim már más tészta. Bár születésemkor még ők sem voltak felnőttek, főleg a Btk alapján, de a lényeges szempontból, amikor emlékeim már viszonylag tiszták, akkor felnőttként láttam őket (elvégre hogyan lásson egy hat éves gyerek két debellát?), és hozzájuk is köthető pár fura élmény.
Aztán ott vannak az általános iskolai tanáraim, úgy általában az összes. Élükön az alsós osztályfőnökömmel, akit itt csak Átok Perszónaként fogok hívni (ÁP), és akit még az akkori felnőttek is elviselhetetlennek tartottak, hozzá nem értőnek, mások pedig simán szadistának nevezték. A felelőtlenségéről nem is beszélve.
Rajtuk kívül még lesznek epizód és mellékszereplők, mint a Zöld Ruhás Pasasok, vagy a Mr. Idegesítő Baromarc, akik egy-egy eseményhez lesznek majd köthetőek.

A kezdetek - első emlékeim

Ezek főleg villanások, nem biztosan kronológikus sorrendben, csak úgy, ahogy eszembe jutnak. Megpróbálok valamilyen időrendet tartani, hátha, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy időrendben is lesznek ezek az emlékek.
Az első ilyen kb. két éves koromból származik. Egy pár cipőről. Bementem (futottam?) a nyitott nappali ajtó mögé, ahol egy hatalmas (parányi) fiókos szekrény előtt ott volt a pár cipőm, mert tudtam, hogy mindig ott vannak. Színes volt. Kék és sárga, talán zöld színek voltak, és talán piros fűzője.
Aztán ott van a telefon. Egy bohóc arcát formázta, nem voltak rajta gombok (nem emlékszem, hogy lettek volna rajta), a tárcsázó helyén nagy piros orr volt, és kerekeken gurult. Nem volt ijesztő, de nem volt barátságos sem. De biztos nagyon szerettem vele játszani, ha így megmaradt. Bár csak egyetlen momentum, ahogy házunk folyosóján ellököm magamtól, hogy minél messzebb guruljon. Ugyanezen a folyosón támaszkodtam rá az egyik kedvenc Disney könyvemre, az Oroszlánkirályra, és toltam pár méteren át. Anya leszidott érte. Gyorsan meg is értettem, hogy miért, hiszen a borítója - keményfedeles volt - csúnyán össze lett karistolva. Az a könyv elveszett valahol.
Az első VHS kazettás rajzfilmem is az Oroszlánkirály volt, és emlékszem a szembe szomszéd kislányra (aki ma már szintén felnőtt nő, bár az isten tudja, mivel foglalkozik. Talán majd megmondja), aki elmondta, hogy ő bizony elsírta magát, amikor Mufasa meghalt. Nem értettem. Lehet, hogy már akkor is hiányzott belőlem az empátia, de én egyáltalán nem éreztem magam rosszul a nagy király halála miatt. Bár lehet - és ez a valószínűbb - hogy szart se fogtam fel belőle. Ma viszont, amikor már megértem, sokkal érdekesebbnek tartom azt a tényt, hogy Mufasa hangját eredetileg ugyanaz adta, mint Darth Vaderét.
Oviból valahogy nincsenek meghatározó emlékeim, csak néhány villanás. Egy idegesítő kölyök, aki mindent el akart venni, aztán elfutott vele, egy másik gyerek, akit talán Bencének hívtak, és nagyon utáltam (talán ugyanaz, aki felkarolt, mikor ide költöztem? Nem hiszem, de lehet), meg egy kislány, akit Hajninak hívtak és bálványoztam. Ami azt illeti, többen is bálványoztuk. De nagyjából ennyi. Meg Gyöngyi néni, aki mindig mosolygós arccal és furán kócosan a gyerekek kedvence volt. Persze ebből az oviból sem hiányozhatott az ügyeletes gyerekgyűlölő szadista, egy szemüveges, folyton mogorva nő, aki zsigerből jövő haraggal bánt minden egyes lurkóval. Az egyik lánya osztálytársam volt, ő sem volt jobb. Bár mostanra, úgy tudom, kiegyensúlyozott felnőtt nő, aki levetkőzte az arroganciáját, beképzeltségét.

Azt hiszem, ennyi ide elég is, egy hét múlva kapjátok az első komoly traumámat, amihez elöljáróban annyit: A középkori jog szerint bűnös vagy, amíg nem bizonyítják az ártatlanságodat. A modern jog épp az ellenkezője: Ártatlan, amíg nem bizonyítják a bűnösségét.
Tippeljetek, a gyerekek esetében melyik érvényesül többször?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.