2016.05.13. 11:15
5 pont, amiért büszke jégkorong szurkoló vagyok
Most, hogy a magyar válogatott részvételével zajlik az IIHF Jégkorong világbajnokság, a média kiemelt figyelmet fordít a sportágnak, ami nagyon jó, de törvényszerűen megjelennek a károgók, akik szerint ez mégsem annyira szuper dolog. Igazuk van? Igaza van bármelyik oldalnak?
Vajon miért van az, hogy a világ a magyar szurkolók páratlan odaadásáról beszél, és néhányan (tényleg csak néhányan) ebben mindenképpen szálkát találnak?
Fogalmam sincs.
De azt tudom, hogy én miért vagyok büszkén és odaadással ennek az apró szubkultúrának a része.
Pontokba szedve, amennyire tőlem telik.
1.: Aki ugrál....
Elég fontos része a magyar jégkorong szurkolói közösségnek a saját magunk indentizálása. (Létezik ez a szó egyáltalán? Mindegy, most már igen)
Ez alatt azt értem, hogy hallgatólagos, vagy talán nem is annyira hallgatólagos megegyezés van e között a néhány ezer ember között, hogy a saját magunk és csapatunk magasabb szintre emelése, és nem az ellenfél csapatának és szurkolóinak lejjebb degradálása a szurkolói eszköz. Tudom, hogy ezt már sokan kivesézték, de kevés más sportágban hallani úgy a rigmust, hogy "Aki ugrál, büszke magyar!".
Tegye fel a kezét más sportág szurkolója, aki ezt rendszeresen hallja.
2.: Szép volt, fiúk!
Bármi is történjék, mi a csapat mögött/mellett állunk. Azért vagyunk mi, a szurkolók a hatodik játékos a pályán(kívül), mert a támogatásunk töretlen. Örülünk minden győzelemnek? Igen. Keserű a szánk íze a vereség után? Igen. Kritikusak vagyunk a csapattal szemben egy-egy rossz ízű meccs után? Határozott igen. Hajlandóak vagyunk akár hátat fordítani a csapatnak egy csúf vereség után? NEM!
Soha nem hagyjuk el a csapatunkat, akkor sem, ha kikapnak, még ha olyan borzalmas módon, mint a.... hát nem is tudom. A franciák ellen pár napja, vagy a hollandok ellen pár éve az olimpiai selejtezőn. Csalódást keltő, igen. Rávilágítunk a hibákra, bizony. De nem felejtjük el az örök igazságot sem: Ha nem vagy a csapattal, amikor veszít, akkor ne legyél akkor sem, ha nyer.
3.: A mi sportunk fesztivál.
Ha mi elkísérjük a válogatottat Gojanba, Krakkóba, Szentpétervárra, vagy akár csak az Arénába, akkor az egy ünnep. Azért megyünk oda, hogy a csapatunkat bíztassuk, éltessük és ünnepeljünk. Ez a szurkolói szubkultúra annyira kicsi, hogy meg kell becsülni minden alkalmat, amikor lehetőségünk van csak úgy együtt örülni akárminek. Odamegyünk, éljenzünk, énekelünk, és bár nem szarjuk le teljes mértékben a jégen történteket, mi mindig ünnepelni megyünk oda, akármi történjék is. Ez nem is annyira tudatos, mint mondjuk az első pont, de vesszek meg, ha én rosszul éreztem magam akár egy válogatott meccsen is. (Olimpiai selejtező vs Hollandia khm)
Ez az ünneplés, a fesztivál hangulat persze nagyon nagy részben a szervezők érdeme is, hiszen tudatában vannak a sportág nyilvánvaló hátrányainak, és a népszerűség törékenységének, ezért mindent meg is tesznek, hogy a szurkoló jól érezze magát. Például a 2013-as világbajnokság az arénában nem csak egy sportesemény volt, hanem egy egész hetes komplett családi program, vetélkedőkkel, nyereményekkel, szurkolói falu meg bazár meg minden. Ez pedig nagyon fontos.
Persze, mi, szurkolók is erősen hozzáadunk ehhez, hiszen a mi sportunk nem háború, a mi sportunk fesztivál.
4.: "Mégis mi a f......"
Ez a pont már egy kicsit személyes, de én azért imádok meccsekre járni, mert itt - bizonyos keretek közt - bármit lehet. Nem nagyon tudok olyan helyet a világban ezen eseményeken kívül, ahol kedvemre ordibálhatok artikulátlanul eszeveszett baromságokat, verhetem a fejem a falba és ordíthatjuk borzalmas vehemenciával egymás véleményét szurkolótársunk arcába. Ezért jártam évekig Székesfehérvárra meccsre, mert ott le tudtam vezetni a felgyülemlett feszkót. Ez pedig borzasztó hasznosnak bizonyult. (Innen is üdvözöllek)
Az, hogy erre miért nem találtam alkalmasnak a footballt, az legyen a következő pont.
5.: A világ legjobb sportága.
Igen, lehet velem vitatkozni, mindenki mást szeret. Megértem és elfogadom azt, hogy ha valaki jobban szereti a röplabdát, a kézilabdát, vagy a focit, hiszen mindegyik a maga nemében csodálatos. Nővéremék pl. rajonganak a síugrásért. Meg tudom érteni, hiszen minden sportban van valami érdekesség, valami, amit csodálhatunk benne.
Ami miatt mégis a jégkorong az, ami a kedvencem, az a dinamikája.
Ilyen gyors csapatsport nincs még egy a világon. Talán itt a legritkább, hogy unalmassá válik, mert a sebesség annyira nagy, a terület pedig ehhez mérten annyira kicsi, hogy minden pillanatban történik valami. Igen, voltam már rémunalmas hokimeccsen, de arányaiban sokkal kevesebb ilyet találtam, mint mondjuk fociban.
Ismétlem: teljes mértékben meg tudom érteni azt, aki a fociért, a vizilabdáért, vagy akár a biatlonért rajong, mert mindegyik csodálatos a maga nemében.
De az én kedvencem a jégkorong, és nem nagyon látok semmit, ami ettől eltántoríthatna.
Kihagytam valamit? Frissítsétek az emlékezetem, mert ráfér. Egészítsétek ki saját tapasztalatotokkal, véleményetekkel, és mondjatok nekem ellent, ha gondoljátok.
Aki pedig vérgőzösen azt állítja, hogy a világ legjobb csapatai ellen elszenvedett nagyarányú vereségekre nem kéne büszkének lenni, az egyrészt menjen vissza a focihoz, másrészt vizsgálja át újra ezeket a pontokat, és próbálja kihúzni a fejét a saját seggéből!
Nem, nem vagyunk büszkék a vereségre, de büszkék vagyunk a teljesítményre, az évek munkájára, amihez nekünk nem volt erőnk, kitartásunk, vagy épp anyagi feltételeink, de huszonöt - hetvenhat - kétezer-háromszáz - több százezer sportolónak igen. Büszkék vagyunk azokra a teljesítményekre, amik lehetővé tették, hogy sima hetest kapjunk Kanadától tétmeccsen, és hogy a francia válogatott elleni vereség után bosszankodjunk. Mert mindig megsüvegelendő az a teljesítmény, ami egy világversenyen való részvételhez vezet, legyen szó az olimpiáról, a foci EB-ről vagy bármilyen sportról.
A világ legjobbjai között vagyunk BZMG, mi a faszt akarunk még?
Mindig többet. Ez pedig teljesen rendben van, de nem ad jogot a degradálásra.
Na jó, had tegyek még hozzá annyit, hogy nagyon kérek mindenkit, hogy ne hasonlítsuk össze bármelyik sportot bármelyik más sporttal bármilyen szempontból. Tök értelmetlen!
Köszönöm!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kiralysannyi 2016.05.13. 18:48:47
Remek összefoglaló.
MeLa · http://www.heliforce.hu 2016.05.13. 19:10:34
Attila58 2016.05.14. 00:58:19
Egyébként amilyenek a magyar hokisok, olyanok a szurkolóik is - az osszes nemzet közül a legjobb szurkolók. Mindig biztatják őket, eléneklik a vereség után is a himnuszt és nem ócsárolják a játékosokat, akkor sem, ha valamelyik hibázott. Nem ócsárolják az ellenfelet vagy annak szurkolóit sem - azok nem ellenségek, hanem ellenfelek, ha jobbak, el kell ismerni, gratulálni kell nekik. Mondjuk viselkedésben elég nagy különbség van a hokiszurkolók és a fociszurkolók (legalábbis nagy részük) között, utóbbiak példát vehetnének róluk. Mondom ezt úgy, hogy magam is sokkal több focimeccsen voltam, mint hokin, és regisztrált futballista voltam, játszottam Szlovákiában és Csehországban is. Érdekes módon a hokiszurkolóknak a szurkoláshoz nem kell piró, nem kellenek trágár bekiabálások, gyalázkodó rigmusok stb. Biztatni, szurkolni kell, ahogy Péterváron a hokiszurkolók csinálják. Minden elismerésem az övék!
Összegezve: a magyar hokiválogatottnak megtiszteltetés szurkolni és az ilyen szurkolók előtt pedig megtiszteltetés játszani.