Az élmény, amit itt leírok, maradt meg bennem legelevenebben a rovat témáját tekintve. Történeti szempontból fura személyek is tartoznak hozzá. Név szerint Ewan McGregor, Natalie Portman és Liam Neeson. Ismerős szereposztás? Igen, ez bizony a Baljós árnyak szereplőgárdája. Fontos eleme a történetnek.
Had szögezzem le, hogy ez a bejegyzés lesz a legkevésbé vidám az összes közül, mert egy olyan erős tüske maradt bennem emiatt, amit a mai napig sem tudtam kipiszkálni, és valószínű, hogy soha nem is fogok.

Szóval ez abban az évben történt, amikor kijött a mozikban a Star Wars előzmény trilógiájának első része, a fentebb említett színészekkel. Hatalmas hype (bár akkor ez a szó még talán nem is létezett), óriási várakozás és hatalmas marketing övezte, és bizony ez ürügyet szolgáltatott mindenkinek a mozilátogatásra.
Testvéreim és a sógorom (talán ő) viszont nem akartak moziba menni, viszont a film maga ürügy volt arra, hogy elég sunyiban tudjanak ajándékot vásárolni szüleim házassági évfordulójára, vagyis úgy menjenek el otthonról, hogy ne legyen tök feltűnő.

Ott lábatlankodtam köztük, és - nagyon fontos részlet - nem fogtam fel semmit abból, hogy mi készül itt. Magyaráztak nekem a Baljós árnyakról, hogy oda mennének, de mégsem, és magyaráztak valami titokról, de egyrészt, én elakadtam ott, hogy STARWARSBAZMEGÚRISTEN!!!!, és a többi részlet el sem jutott az agyamig. Illetve valami olyasmi is lesz, hogy nem lesz jegy, nem fognak jegyet kapni, ezért fognak visszajönni nagyon korán.
Vagyis a felnőttek a következőt tervelték ki: Elmennek a szüleimnek mikrót venni a házassági évfordulójukra, a fedősztori pedig egy mozilátogatás lenne (STARWARSÖCSÉM), de nem kaptak jegyet, és ezért érnek vissza gyanúsan korán. Ezt próbálták nekem elmagyarázni, hogy eszembe ne jusson elmondani nekik, mert akkor bukta a meglepetés. Na, ebből nem fogtam fel szart sem, és nem is érdekelt, és ennek megfelelően addig foglalkoztam vele, míg a hármas elhagyta a házat. Utána emlékeim szerint valamit csináltam, de az biztos, hogy a szüleim közelébe sem mentem. Eddig még béke volt és nyugalom, és mindenki a tökéletes világ tökéletlen illúziójában hitte, hogy minden rendben fog menni. Főleg én, aki nagyon jól elvoltam a vonalzóimmal vadászrepülőst játszva, pontosabban STARWARS-t játszva, meg pew pew pew pew... pew BUMMM BAMMM felrobbant. (Mivan? Imádtam a repülőket és a lézerek és felrobbannak dolgokat. Király volt a fantáziám)

Évekkel később derült ki, hogy miért is érkeztek haza enyhén feszülten (kivéve a sógoromat. Ő pont leszarta), de igazából ez nem is releváns.
Amikor beléptek az ajtón, én a konyhában voltam, apa pedig épp jött ki a szobából, mert hallotta az autó hangját, és amikor a csapat belépett, az első elképzelhető, teljesen logikus és ésszerű kérdést tette fel, azzal kapcsolatban, hogy miért is értek haza egy két órás moziról háromnegyed óra alatt: 
"Nem kaptatok jegyet?"

BAMM. Az én sorsom itt lett megpecsételve, ahogy a bevásárló hadtest fedősztorija összeomlott, és erre egyetlen lehetséges magyarázatot láttak: engem. Az árulásomat, illetve gyerekbarátabban fogalmazva azt, hogy elfecsegtem a titkot. Az persze még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy a sima logika is azt feltételezné, hogy apa simán csak arra jutott teljesen logikusan, hogy nem kaptak jegyet a mozira, ahova amúgy el sem mentek, de ő ezt persze nem tudta, nem tudhatta, hacsak...
Tesóim a pillanatnyi döbbent pauza után kinyögték, hogy "nem", ezzel atyám meg is békélt, és bevonult a szobába, hogy tovább szemlélhesse az éppen aktuális agybontást a tévében.

Na, erre elő lettem véve, és nem is akárhogy. Egészen eddig teljesen gyanútlanul szemléltem az eseményeket, itt viszont beütött a krach, mikor leültettek, és elkezdtek vallatni.
"Miért mondtad el nekik?"
"Mit?"
Mert én még mindig nem fogtam fel a negyedét sem a történéseknek, de ezt meg ők nem fogták fel. Szóval egy hosszú kínvallatás vette kezdetét (ami lehet, hogy csak pár perc volt), és a szemükben konkrétan visszatükröződött a neonfelirat a homlokomról, hogy "BŰNÖS". A legborzasztóbb az egészben, hogy esélyem nem volt megvédeni magam. Nem csak azért, mert alig múltam tíz, hanem mert bármit mondtam, az teljesen hiteltelen volt a szemükben, bármit mondhattam volna, az úgyis hazugság volt. Azért használtam a kínvallatás szót, mert pontosan olyan volt. Teljesen mindegy volt az igazság, addig úgysem hagytak volna békén, egészen addig, amíg azt nem mondom, amit hallani akarnak, és amit ők már magukban teljesen eldöntöttek.
Hiába mondtam, hogy nem mondtam el semmit, nem árulkodtam, nem zúztam be az ő dédelgetett meglepetésüket, higgyék már el, teljesen értelmetlen volt. Bátyám azt mondta, hogy nézzek a szemébe, és úgy próbáljak belehazudni. Belenéztem a szemébe, és elmondtam újra, amit előtte már jó párszor elmondtam. Baromi ijesztő a szeme, amikor dühös. Acélszürke szemei vannak, és nagyon túlvilágian tud villogni, ezt a tekintetét csak kétszer láttam életemben, és köszönöm, elég is volt. Ez volt az egyik ilyen alkalom, és megértettem, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondok, akkor is bűnös maradok, mert nem tudom bizonyítani, hogy nem vagyok az. El lett döntve, kész.

Úgy döntöttek, hogy már úgy is minden mindegy, adjuk át az ajándékot, én pedig hátulról szemléltem az eseményeket, ahogy a szüleim bejöttek (az egész vallatás halkan folyt, meg ne hallják, még a védelmemre keltek volna), meglátták a vadiúj mikrót, és ragyogott a szemükben a meglepettség, amit természetesen nem vettek észre, vagy úgy értelmeztek, mint gúnyt.

Ezzel pedig nincs vége. Hónapokkal (talán évekkel) később újra előjött az ajándék kérdés anya és bátyám közt, és tesóm rám mutatott és azt mondta, hogy "ezt is el fogod árulni, mint a mikrót" Anyának itt esett le a tantusz, a feje hátrált a nyakán vagy harminc centit, és a kezével mutatta, hogy "nekünk nem mondott semmit a gyerek."
A lényeg pedig: tesóm megvonta a vállát, és ezzel el lett intézve. Nem volt egy bocsánatkérés, vagy legalább egy bűnbánó tekintet, mert - és ebben meglehetősen biztos vagyok - felnőttként dunsztja nem volt arról, hogy milyen kegyetlen eljárásnak tette ki a védekezésre képtelen gyereket. Nem csak a lelkiismeretemmel hitette el, hogy rossz vagyok, de megmutatta azt is: erősebb vagyok, neked itt nincs szavad, nincsenek jogaid, így is eleget zabálsz. (Na jó, ez utóbbit most találtam ki, de az első kettő igaz.)

Szilveszterkor pedig felhoztam ezt az esetet, mint régi rossz emléket ugyanannak a három embernek... ÉS NEM EMLÉKEZTEK RÁ! Láttatok már ilyet? Foszlányokban sem maradt meg bennük egy olyan esemény emléke, ami számomra azóta is a remegő gyomor és a megbélyegzettség mintapéldája. Igen, a mai napig nagyon rossz erre visszaemlékezni, az egész jelenet, ahogy három felnőtt között egy kisgyerek áll, és leginkább elbujdosna, hogy ne bántsák, de nem lehet elmenekülni.
Pozitívumnak írjuk le, hogy nem hagytam magam. Nem sírtam (ami akkoriban nagyon ritka volt), és nem vallottam be olyasmit, amit nem követtem el. Megismerkedtem a "tartás" fogalmával, és kitartottam a saját igazam mellett.

Hát így érvényesül a mai modern családokban a középkori jog: Bűnös vagy, amíg nem bizonyítod az ártatlanságodat.

Nővéremmel az előbb beszéltem skype-on, és panaszkodott, hogy ha ilyeneket írok, akkor ország-világ azt hiszi majd, hogy ők mekkora görény tesók voltak. Ez amúgy nem igaz. A következő heti bejegyzésben pedig le is írok majd egy esetet, hogy mennyire álltak ki mellettem a tesóim Átok Perszóna ellen. Leírom majd, hogy kik is azok a Zöld Ruhás Pasasok, és hogy ÁP miért is volt szájbavert nagy barom.
Legyen itt két kérdés a nagyérdeműnek, egy a mai bejegyzéshez kapcsolódóan, egy pedig a jövő hetihez.
Ti emlékeztek-e olyan esetre, amikor gyerekként igazat mondtatok, mégis az összes felnőtt hazugnak titulált?
Voltatok-e egy ismerős helyen úgy, hogy mégis úgy éreztétek: teljesen eltévedtetek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.