Van egy projektfeladatom a suliban, és a partnerrel ma úgy döntöttünk, hogy megbeszélünk pár részletet, ezért beültünk a Blaha Lujza téren (ugye, még így hívják?) a MekDobálszba (Mc'Döglesz. Zabálj paraszt, pusztulj paraszt! Úgy kell neked!), hogy ott tárgyaljuk meg a formai és tartalmi részleteit a dolognak.

Nos, a srác olyan dolgokról is beszélt, ami véleményem szerint teljességgel felesleges, és néha elkalandoztam, míg ő csillogó szemekkel osztotta nekem az észt, és kinéztem az ablakon hébe-hóba.
Az ablak maga baszott nagy, szinte a teljes falat elfoglalta. Kb. két méter széles és legalább 3 méter magas, és a Népszínház utcára néz. Azon ablak előtt pedig események játszódtak. Élettörténetek rajzolódtak ki.
Egy bácsi bottal ment el az ablak előtt és egy papírt olvasott, de a remegő keze miatt kiesett a kezéből. A szél pedig fújt.
Emberek tömege ment el a föld felé heroikus küzdelemmel hajló bácsika mellett, aki a botját nem engedhette el, hiszen akkor aztán az öregisten nem kaparta volna össze a földről. (Igen, kimehettem volna segíteni. De az ablak amolyan térbeli korlátot jelentett)
A szél elült, mintha figyelte volna a bácsit, és ezzel segítette. A bácsi lehajolt, felvette a papírt, leporolta, zsebre vágta, majd továbbsétált. Arra gondoltam, hogy ezt egy nap vajon hányszor éli meg... mondjuk otthon.

Az ablak, amin bámészkodtam néha kifelé, miközben a srác épp a pedagógiai-pszichológiai részről magyarázott, ránézett egy villamosmegállóra (pontosabban a végállomásra, nem tudom, melyik villamos, Nem a 4-6)
Láttam, hogy a villamos elindul, elhalad az ablak előtt... aztán egy jól öltözött, harmincas szőke nő elkeseredett arccal futásból megállva szétteszi a kezét, és a szájáról leolvastam, hogy "ezt nem hiszem el már"
Vajon honnan késett el? Állásinterjúról? Tárgyalásról? Elkésett egyáltalán, vagy csak a futás miatt bosszankodott? Vajon azért bosszankodott, mert már semmi jött össze neki ezen a napon?

Egy nő, szintén harmincas, festett vörös, bőrkabátban sétálgatott fel-alá egy darabig. Megjelent az ablakban, majd eltűnt a túloldalon, aztán vissza.
Majd megjelent egy hosszú szövetkabátos férfi, kopaszodó, sörhassal... és egymás nyakába borultak. Vajon mindig ilyen boldogok együtt? Remélem, hogy igen.

Volt még két lány, akik könnyezve nevettek, mikor elsétáltak az ablak előtt. A nevető ember mindig jó. Feldobja a napot. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.