Nem, valójában nincsen semmilyen fóbiám, viszont vannak dolgok, amiket kifejezetten utálok. Ilyen pl. az, ha valaki hátulról a térdhajlatomba üt, vagy piszkálják a hátamat, de ezekről majd később beszélek. Az, hogy milyen kifejezett félelmem van, az a mai téma, és ez pedig az, hogy miért vagyok különösen érzékeny a szemeimre.
Főtt kukoricát? Tálalhatom szadista orvossal is.

Mivel ez az emlékem nagyon-nagyon korai (nem lehettem több 3 évesnél először, aztán kb. 6), és több különböző emlékről van szó, hát valahogy összemosódtak. Azért vannak dolgok, amik nagyon elevenen megmaradtak.
Többször előfordult, hogy valami a szemembe ment, vagy a szemem begyulladt, és nem engedtem, hogy hozzányúljanak, mert fájt. Belerepült szúnyog, salakdarab, lekapart vakolat, ilyesmi. Minden alkalom valamilyen orvosnál végződött, akik mindig belenyúltak a szemembe és nagyon utáltam őket érte. Az orvosok közül egy maradt meg, sőt, többnyire emlékekből is egy maradt meg, ezért a fő vonal ez az egy emlék lesz. Ez pedig a legkorábbi, három éves koromból.

Végeztem egy kis kutatómunkát a családomban, és - mivel több, mint húsz éves történet - a legkülönbözőbb módon emlékezik mindenki. Bátyám szerint azon a vasárnap reggelen ő már el sem akart indulni, de én annyira akartam. Nővérem szerint reggel induláskor még semmi bajom nem volt, később kezdődtek a tünetek. Az biztos, hogy a tervezettnél korábban jöttünk haza a problémáim miatt. Bátyám és nővérem szerint kötőhártya-gyulladás, én viszont ebben a részében biztos vagyok. Egy darab vakolat.
Az ágyam gyerekkoromban egy szekrény és két fal közé volt beszuszakolva, a fejem pedig a két fal közti sarokban hevert. Ha hanyatt feküdtem, akkor egy égig érő, talán sárga falat láttam. Elalvás előtt felnyúltam a fejem fölé, és a púposodó vakolatot birizgáltam az ujjaimmal. Nem nagyon érzékeltem, hogy ebből bármi baj lehet, ezért tágra nyílt szemmel figyeltem a vakolat elválását a faltól, a lehullását, és végig követtem az útját egészen addig, míg kitöltötte bal szemem egészét, aztán az éles fájdalom. Persze, hallgattam, mint szar a fűben, nem mertem szólni, mert tudtam, hogy rosszat csináltam, mikor buzeráltam a falat, és nem akartam, hogy még pluszban leszidjanak. Persze azóta már megtanultam, hogy ilyenkor nem a fegyelmezés, hanem az aggódás miatt szabadítják a gyerekre az ingerültséget, persze ettől nem lesz elfogadhatóbb. Bocs, anya.
Egy rövid ideig próbáltam kipiszkálni, majd tanulva az előzőekből (nem sokkal előtte egy szúnyog repült a szemembe, azt hiszem, abból is orvos lett) megpróbáltam hevesen pislogni, persze nem értem el vele semmit, mert már jó alaposan bedörgöltem. De a fájdalom ideiglenesen elmúlt, ezért elaludtam.

Vasárnap reggel. Fogalmam sincs, hogy fájt-e a szemem, de biztos sokat dörgölhettem éjszaka, mert vörös volt. Legalábbis bátyám elmondása alapján, én nem vagyok biztos benne.
Nyár közepe volt, és ilyenkor rendszeresen eljártunk Gárdonyba, a szabadstranra. (Mindig így gondoltam rá, egyben, úgyhogy szálljatok le rólam, oké?). Minden vasárnapot ott töltöttünk, reggel indultunk, délután négy körül jöttünk haza. Az út nem volt hosszú, de remek élmény volt minden egyes alkalom. Ez is az lehetett volna, és az is volt, mert jól elvoltam, viszont a vízbe egyáltalán nem mentem be, vagy csak nagyon rövid időre, azt is csukott szemmel.
Ahogy a nap sütni kezdett, éles fájdalom nyilallt a szemeimbe (most már mindkettőbe), és becsuktam. A belső sötétség megnyugtatta. Amikor kinyitottam, akkor pedig fájt. Tehát csak ültem a pokrócon, csukott szemmel, és hallgattam, hogy mi történik körülöttem. Azt hiszem, egyszer be is mentem a vízbe, de nem hiszem, hogy teljesen tudtam volna élvezni. Szóval csak ültem, becsukott szemmel, és élveztem azt, amit élvezni lehetett. Nem volt bennem semmi hiányérzet, persze rossz volt, hogy körül sem tudok nézni, de tényleg élveztem azt, hogy ott vagyunk a strandon, jó a levegő, vibrált körülöttem a part, szóval élveztem azt, amit lehetett.
Valamikor nap közepe felé tesóim bátorítottak, hogy nyissam ki a szemem, próbálgassam, hátha. Lassan, félve kinyitottam, és nem fájt. Nem a víz felé néztem, hanem valamiféle kerítést láttam. Könnyedén körülnéztem, még mindig félve, és a mozgás sem bántotta, úgyhogy egyre bátrabban nézelődtem, kb 6-8 másodpercig. Akkor néztem a víz felé, amin megcsillant a napfény, beleragyogott a szemembe, és tűként késként William Fuckin' Wallace kibaszott pallosaként hasított az agyamig a fájdalom, ezért a körülmények mérlegelése után azon bölcs következtetést vontam le, hogy a szemem sokkal nagyobb biztonságban van szorosan lezárt szemhéjaim mögött. De pipa voltam a világra.
Látván passiói szenvedéseimet, tesóim megleptek egy cső főtt kukoricával. Roppant hálás voltam érte, a főtt kukoricát azóta is imádom, de amit itthon csinálunk, annak sosincs olyan jó strandíze. Szóval ültem csukott szemmel, haraptam, forgattam, haraptam. A folyamat bizonytalan volt, mert nem igazán láttam, hogy mit eszek, és tesóim közben nyugodtan megszórhatták volna erőspaprikával (ilyen poént kihagyni, barmok), és egy idő után felmerült bennem a gyanú, hogy a kukorica elfogyott, ezért fel is tettem a mentő kérdést nővéremnek: "Csöpi, van még rajta?"
A válasz kezdetben egy meglehetősen igazságtalan hahotázás volt, amiben felébredt bennem a meglehetősen igazságtalan kurvaanyátok érzés, majd nővérem keze megforgatta az én kezemben tartott kukoricát, majd mikor megállapodott, egy igen komoly harapással estem neki, azzal a céllal, hogy a maradék kukorica mellett bosszúból elfogyasztom nővérem egy ujját is. A célzást nehezítette átmeneti világtalanságom, ezért csak a kukorica került a számba, amivel teljesen elégedett is voltam.
Ha jól emlékszem, aznap nem volt vattacukor.
Volt, vagyis lehetett körülöttünk egy idősebb pár, a néni pedig a nap felénél megjegyzést tett arra, hogy az a szerencsétlen gyerek be sem ment a vízbe, persze az idősebb testvérek lubickolnak, a gyerek pedig csak a pokrócon ül egész nap, hát ezért hozták ide szerencsétlent, micsoda szülők jézusmária. Kedvem lett volna rávilágítani az érvelése helytelenségére, és ellenérvekkel bombázni, és felvilágosítani az állapotomról, de a vitakészségem nyilvánvaló cizelláltságát nem volt alkalmam megvillogtatni, lévén, hogy momentán totál vak voltam, és nem tudtam, hogy merre beszéljek. Valószínűleg hallgatásom tett bölccsé, mert körülöttem senki nem méltatta válaszra az egyébként teljesen primitív megszólalást.

Korábban hazamentünk, ebben meglehetősen biztos vagyok, bár a nap további része homályba vész. Állítólag a háziorvosomat kirugdostuk a kanapéjából, adott beutalót egy helyre, ahol Dr. Kontár praktizált.

A következő emlékem a műtő orvosi szoba, és az asztal ágy, amint fekszem. Az orvos magas (persze, akkoriban mindenki magas volt), jóképű, nagyon megnyerő személy, legalábbis így emlékszem rá. Volt ott két, vagy több nővér is. Amennyire tudom, először csak egy lámpával nézegették a szememet, aztán a doki megfogott egy pálcikát, ami hasonlított egy fülpiszkához, de az egyik végén pamut helyett valami átlátszó, üvegszerű anyag volt, és ebből csak azt fogtam fel, hogy van egy PUHA és egy KEMÉNY fele a dolognak. Magamban rimánkodtam, hogy a puha felével közelítsen, de a rohadék még csak meg sem próbált átverni. Az üvegszerű, kemény anyag tartott a szemem felé, amire azonnal heves ellenakciókba kezdtem. Mivel már akkor nagyon okosnak tartottam magam, így elsőként a 'nagyonelálmosodtamaludnék" trükkel jöttem, és az oldalamra fordultam, de amennyire ez bejött otthon (többnyire), úgy itt nem működött. Két kéz visszafordított a hátamra, és nagyon kellemetlen volt a felismerés, hogy ravaszságomon ennyire könnyedén átláttak. A következőkben a nyers erőben volt bizodalmam, így amikor elindult felém az az ördögi pálcika, mindkét lábammal megcéloztam Dr. Kontár gyomrát, a bal kezemmel a karja felé ütöttem tiszta erőből, ökölbe szorított kézzel, a jobbommal a fejem fölött lévő nővér arcát próbáltam megcsonkítani, a fejemet pedig egy hirtelen mozdulattal akartam a veszély elől eltéríteni.
Az eredmény: az egyik lábam mellé ment, a másikkal viszont súroltam a dokit, a jobb kezem a semmit ütlegelte, viszont a bal öklöm telibe talált: a csukló alatti lágy, érzékeny húst találtam el olyan elemi erővel, aminek végkifejlete nem is lehetett más, csak a vérgőzős győzelem.
A doki jajkiáltása helyett egy könnyed nevetés volt a válasz, így adván tudtomra fizikai erőm valós mivoltát, ami arra sem volt elég, hogy tartósan biztonságban tudjam fájó szememet.
A fejemet erre megmarkolta két oldalról egy-egy erős kéz, a lábamat lefogta valaki, a szememet nyitva tartotta a dok (egy kézzel, bazmeg, ilyen erős volt a forma! De azért a teljes testem ártalmatlanításához hárman kellettek. Szögezzük LE! BAMM!), majd ismét közelített a kemény anyag, egy pillanattal később pedig már távolodott is. Majd valami elhomályosította a látásomat, és nem kell diploma ahhoz, hogy az utána következő nyálcsorgatós szedált állapotomból kikövetkeztessem: érzéstelenítő.
Aztán homály. Majd egészséges szem, és tiszta látás. Köszi, Dr. Kontár!

Pozitívumként fel tudom hozni, hogy az idő nagy részében meg tudtam őrizni a jókedvemet. Akármennyire nem láttam szart sem.
Tudom, hogy nem igazán illik ide, de szeretném beszúrni nővérem emlékét is.
Kint ült a kórházi (?) folyosón, és hallgatta a jajveszékelésem (ami teli torokból szólt borzalmas, csontba markoló fájdalomról tanúskodva), és kis híján elsírta magát, mikor azt hallotta egy három éves hangján: "Eressz el! Ne érj hozzám!" A kint várakozó tömeg néma pillantásokkal konstatálta, hogy egy roppant akaratos gyermeken hajtanak végre instant nyúzást, mikor kivágódott az ajtó, és a lángvörös loboncú gyerek, még lángvörösebb arccal és igencsak szigorú mimikával még utoljára hátrafordul és az orvos szemébe vágja minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy vérig sérti és összetöri a szívét: "Nem szeretlek!"
Nővérem először csak elfordult, majd fogta a fejét. Néha nagyon égő lehet egy kisgyerek, főleg egy tizenhat-tizennyolc éves lány számára. Neki ma két lánya van.

Ennyi lenne mára a trauma-adag, jövő hetet pedig egy kérdéssel spoilerezném:
A gyerek vajon felfogja a problémákat, vagy csak érzékeli maga körül a feszültséget?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.