Ha az ember eltéved, akkor annak általában az az oka, hogy idegen helyen van, ismeretlen területen, és elveszti a tájékozódási készségét. Ezzel néha együtt jár félelem, és ezzel a fajta félelemmel nagyon sokat foglalkozik a klasszikus és modern irodalom is. A magány, vagy az elhagyatottság érzése hasonlóan népszerű téma. A kettő kombinációja pedig szintén nagyon gyakori. Az élet mégis képes megfejelni az egészet egy fura csavarral, bizonyos esetekben pedig feltűnik egy váratlan jótevő, aki kihúzza a főhőst a szarból.
Alábbi esetben a főhős én vagyok, a szart a biatorbágyi vasútállomás épülete adja, és a váratlan jótevő(k) sem maradt(ak) el. Ők a Zöld Ruhás Pasasok.

Ezzel a sztorival a legnagyobb nehézség az, hogy mindenki másképpen emlékszik, és elég sok verziót hallottam már, kicsit nehéz elkülöníteni őket a saját élményemtől, ezért kicsit maszatos lesz az egész. Bocs.

Nyolc-tíz éves lehettem, mindenképpen alsó tagozatos, de már nem elsős. Azt hiszem, harmadikos lehettem, de valójában fogalmam sincs. Valamiféle osztálykiránduláson voltunk aznap, ÁP vezetésével, meg pár szülővel. Reggel, induláskor (az én emlékeim szerint) azt mondták nekem a szüleim, hogy "Hazafelé, mikor megálltok a vasútállomáson, nézz ki, vagy szállj le és nézz körül, ha nem vagyunk itt, akkor szállj vissza és a kolitól gyere haza." Más emlékek szerint a szülők közti riadóláncnak kellett volna végigmennie az érkezésünk időpontjáról, de ez elakadt. Megint mások szerint el sem indult, mert ÁP úgy döntött, hogy nem lesz riadólánc. Akárhogy is, nekem persze egy kurva szót nem szólt senki arról, hogy minek kéne történnie, ennek megfelelően nem is az történt.

Hazafelé bizony leszálltam a vasútállomáson (ami a vicc kedvéért a házunktól legtávolabbi pontja az egész falunak), körülnéztem, nem láttam az autót, visszafordultam a busz felé, a busz pedig... vhummm. Elment. Néztem utána aktívan a kétségbeesés mélyébe süllyedve, és az első gondolat, ami eszembe jutott: tudják. A család tudni fogja, hogy nem érek haza időben, valaki szólni fog nekik, valami történni fog, de értem fognak jönni. Vagy nem. A kétség borzasztó elemi erővel sújtott fejbe, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Ezért hát vártam. Ez tűnt a legbölcsebbnek.
Járkáltam a vasútállomáson körbe-körbe, lépcsőről le, lépcsőre fel, olvastam a falfeliratokat, és egyetlen pillanatra benéztem a váróterembe is, de nagyon gyorsan vissza is fordultam, mert...
Szóval a váróban működött egy krimó. Igazi igénytelen szeméttelepen is hátsó sarokba száműzött kocsma, a színvonalának megfelelő közönséggel megáldva, akik szombat (péntek? vasárnap?) délután/este ott gyülekeztek, megfelelő hangulati és idegállapotban. Pont nem az a környezeti tényező, amire egy ekkora gyámoltalan gyermeknek szüksége van, főleg, hogy már akkor is hallottam olyanokat, hogy "gyermekbántalmazás" és "molesztálás" (akármit is jelentsen), és ezektől az arcoktól ránézésre kitellett az, hogy egy gyereket csak úgy bántalmazzanak, vagy molesztáljanak. (Nem tudtam, hogy mit jelent, de semmiképp sem hangzott jól. Nem akartam, hogy molesztáljanak, akármi is legyen az.)
Szóval inkább kívül maradtam, a közép-őszi időben egy baromi menő, nagyon vagány és ennek megfelelően a hideg ellen semmit sem érő farmerdzsekiben. Imádtam azt a dzsekit, nagyon menőnek, és vagánynak éreztem magam benne, és illett ahhoz is, amit a bátyám rockerségnek nevezett. Akartam bőrkabátot, de anya nem engedte, mert túl kicsi voltam. Ha!
Viszont az a rohadt dzseki nagyon nem védett a hidegtől, és ahogy telt az idő, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy DEHIDEGVANBAZKI, meg persze, hogy anyáék nem jönnek értem. Döntenem kellett a kinti hideg magány biztonságossága, vagy a melegben az alkoholszagú potenciális bántalmazók kétes szándékú társasága. Múlt az idő, egyre szürkült, és úgy döntöttem, hogy inkább a meleg, és próbálok minél észrevétlenebb maradni. Szóval bementem a váróba, leültem egy padra, néztem az órát meg az alkeszokat, és vártam. Közben pedig féltem.
Vártam.

Még többet vártam.
Féltem és vártam.
Rettegtem, és vártam.
Egyre jobban remegtem, és még tovább vártam.
Aztán lassan megszoktam az alkoholgőzt, meg a hangos kurvaanyázásokat és tovább vártam.
Végül rájöttem, hogy az ilyenfajta alkeszokat a legkevésbé sem érdekli egy kiskölyök, aki farmerdzsekiben ücsörög és bámészkodik.
Tovább vártam.
Volt ott pár arc, elkülönülve ültek, kólát ittak, csendben beszélgettek és diszkréten nevettek néha. Ez valamiért számomra még gyanúsabb volt, mint az alkoholmámoros ordibálás, és súlyosbította a helyzetet, hogy láthatóan valamilyen szervezet tagjai, mert teljesen egyforma, zöld ruha volt rajtuk. Az egyikük néha-néha felém pillantott, én pedig gyanakodva figyeltem, és féltem tőlük. Az ordibáló kiismerhető. A csendes kevésbé.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de már sötét volt, amikor arra gondoltam, hogy meg kéne kockáztatni a sétát hazafelé, hiszen tudtam az utat, de
1.: Messze volt. Még ma is kétszer meggondolom, hogy bevállalom-e a sétát hazától a vasútállomásig, vagy vissza, mert tényleg át kell caplatni az egész falun.
2.: Mi van, ha anyáék már úton vannak. Ez még nem a mobiltelefon kora volt, csak a gazdagéknak járt ilyen kiváltság, a mi családunkban ennek megfelelően már az is esemény volt, hogy lett vonalas telefonunk. Igen, én emlékszem rá, és innen tudom, hogy '97 után, vagy annak az évnek a végén kellett történnie, mert már volt saját telefonunk.
Tehát ha anyáék már úton vannak, és nem találnak engem itt, aggódni kezdenek, felkutatnak mindent, felhívnak embereket, senki nem tudja hol vagyok, mit csinálok, miközben vígan baktatok hazafelé forgalmas utak szegélyén. (bazdmeg)
3.. Hideg volt. Ez az emlék eléggé megmaradt bennem, bár valószínűleg NAGYON hideg nem lehetett, ha egy farmerdzsekiben elengedtek, de én baromira fáztam kint. Ez tuti. Végigmenjek-e a hosszú úton fagyoskodva. Még mit nem?!
4.: Kétségek. Ugyan már megszoktam a hely fura atmoszféráját, nem is féltem annyira, és valahogy élt bennem a tudat, hogy amíg sokan vannak, addig biztonságban vagyok. Egy bántalmazó, vagy "molesztáló" nem fog nekiállni bántalmazni ennyi ember előtt. Viszont ha elindulok egyedül a sötétben, és ott találkozok egyedül egy magányos bántalmazóval, semmi nem akadályozza majd meg, hogy bántalmazzon. Ez pedig rémisztő lehetőség volt.

Mielőtt buzerálnátok a túl felnőttes gondolatok miatt: TÉNYLEG végiggondoltam ezeket, nem ilyen szavakkal nyilván, de ez volt a lényeg. Nem voltak konkrét fogalmak, csak érzések, de azok elég élénkek voltak, és azok a mai napig ahhoz, hogy mostanra szavakba önthessem. Miközben pedig ezeket végiggondoltam, felálltam, elindultam az ajtó felé. Aztán visszamentem, és le akartam ülni, de inkább újra az ajtó felé mentem. Ekkor mozdult meg a három egyenruhás. Felém jöttek.
Jött a kisállat effekt, lemerevedtem, mikor az egyik tag komoly arccal nézett rám, és kinyújtotta a kezét, én pedig összeomlottam. A magány, az elhagyatottság, a félelem, az a SZÁJBAB.hideg kitört belőlem, és elsírtam magam. Kurvára férfiatlan. Itt szeretném megüzenni az összes köcsög felnőttnek, aki azt plántálta belém, hogy a nagyfiúk nem sírnak, hogy ott helyben akartam az összeset leszopatni. Najó, inkább csak most akarom őket egy kicsit tarkón paskolni, de tény, hogy egy helyen, ahol ennyi tesztoszteron gyűlt össze, sírni valahogy borzasztó helytelen dolognak tűnt. Attól fél(het)tem, hogy ezzel felhergelem őket, és bántalmazni fognak.

A bántalmazás helyett egy barátságos kéz nehezedett a vállamra, egy nyugodt és nyugtató hang pedig azt kérdezte: "Mi a hézag, öcskös?"
Zokogtam elég rendesen, de valahogy kibogozták a takonyfröcsögős összefüggéstelen szavaimból, hogy mi is történt, mire az egyikük kérdezte a telefonszámunkat, és elővett egy mobiltelefont. AztaaaaaaaMOBILváó!
Kitöröltem a szememből a könnyeket, és mivel megjegyeztem a telefonszámunkat, bepötyögtem a mobiljába, nem mulasztva el megcsodálni a pittyegő hangokat, és a kijelzőn megjelenő számokat.
Ha jól emlékszem, akkor a nővérem vette fel, megnyugtatott, hogy nincsen semmi gáz, de persze gáz volt bazki, ott voltam egy rakás gyanús alakkal összezárva egy kibaszott kocsma előtt, de nyugivan, megyünk érted. Jöttek is, amíg pedig várakoztunk - immár újdonsült segítőimmel - addig a srácok bemutatkoztak. Nem jegyeztem meg a nevüket. Amit viszont igen, hogy mit mondtak, és ez bizony végig is kísért eddigi életemben, még akkor is, ha egyszer sem volt rá szükségem többé: "Ha bajban vagy, minden pasas, akin ilyen zöld ruha van, a barátod. Mindig segítünk. Tőlünk nem kell félned."
Mire a másik arc: "Ja, mi vagyunk a Zöld Ruhás Pasasok."
Köszönöm, Zöld Ruhás Pasasok. Ha valami fantasztikus csoda folytán eljutna ez a bejegyzés hozzátok, és esetleg emlékeztek kb. tizennyolc évvel ezelőttről egy kétségbeesett kisfiúra a biatorbágyi vasútállomáson, ne habozzatok írni nekem!

Család eljött értem, a ZRP szépen végignézték, ahogy elmegyek a kocsiig, beszállok, csak hogy biztos legyen.

Itt kéne véget érjen ez a bejegyzés. De ÁP azért nem mulasztotta el megvillantani önmagát.

A következő tanítási napon ÁP a fejemhez vágta, hogy mégis mi a búbanátos istenpicsáját képzelek én magamról, hogy csak úgy leszállok a buszról, és én elmondtam volna neki, de - ahogy ezt már az előző bejegyzésben megtudhattuk - a gyereknek nem lehet igaza. Soha. Most sem volt. Ő volt a hibás, és ezt bizonyára pontosan tudta is, de teljesen rendjénvaló leordítani a haját egy kisgyereknek, aki felett uralkodhat, és elhitetni vele, hogy ő a hibás az egészért. Biztosan nagyon megijedt, mikor rájött, hogy elvesztette az egyik rábízott gyereket. Rohadjáki.

Próbálok vicces lenni, de ilyen dolgokat hogyan írjak le viccesen? He? HE? Mindegy.
Jövő heti bejegyzést megint egy kérdéssel spoilerezném.
Milyen furcsa módokon lehet enni a főtt kukoricát?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.