Hát ez is egy jó hosszú jövő hét volt.

A legutóbbi ilyen bejegyzésemben a szemem világának sérthetetlenségéről beszéltem, előtte pedig a Zöld Ruhás Pasasokról, és hogy hogyan vettek védelmükbe. Mind a kétszer egyedül voltam, és a felnőttek tulajdonképpen kisegítettek a csávából, amibe belekerültem. Átok Perszóna persze mindig készen állt visszalökni a trágyába, de alapvetően nem volt velük baj. Még előtte is, a Baljós Árnyak alatt valamiféle torz jó szándék vezette az engem kínvallató felnőtt hadtestet, na de most.
Most bzmg.....
Ebben a részben ENGEM konkrétan nem ért semmilyen direkt sérelem. Legalábbis nem durva. De ami körülöttem folyt, az maga volt a kénköves pokol tüzében izzított ördög hólyagos fasza, amit készült ledugni a világ torkán. Az egész pedig egy ember miatt.
Büszkén mutatom be Mr. Idegesítő Baromarcot.

Ha el akarjátok képzelni a tagot, akkor megkérdezném, hogy láttatok-e már igazán bunkó embert? Aki nem csak néhanapján hobbiköcsög, hanem non-stop seggfej? Idegesítő, bunkó mindenkivel, előszeretettel szadizza a gyengébbet, lopcsalhazudik, és ráadásul azt hiszi, hogy ő a legkirályabb forma a világon? Ha a válasz igen, csak képzeljétek ide, és megvan a teljes kép a csávóról. De halál komolyan! Hiba nélkül ráillik Waleran Bigod és Dolores Umbridge karakterkettőse, megfejelve egy kis Darth Vaderrel. (Ha nem tudjátok, kik ezek, javaslom a A katedrális és a Harry Potter sorozat elolvasását.)

Nem igazán emlékszem az igazi nevére, csak arra, hogy egy osztálytársammal rokonok voltak. Biztos nem lehettem több 7-8 évesnél, és nővéremnek szerintem még hosszú haja volt.
Baromarc a nővérem pasija volt akkor, volt egy körszakálla, és az első pillanattól idegesített. Nyilvánvalóan nem volt jó a nonverbális kommunikációban, nem mintha valaha komolyan vette volna az őt ért kritikákat.
Az első emlékem róla, hogy ül az étkezőben a nővéremmel, beszélgettek, én meg csináltam valamit az asztalon, talán egy kinder tojás ajándékot próbáltam összerakni. Nővérem beszélt hozzá, de hát minek figyeljen a nőre a férfiállat, ha van baszogatható porbafingó a közelben, hát egy könnyed mozdulattal könyékkel a térdhajlatomba ütött. Két kézzel megmarkoltam az asztal szélét, ennek köszönhetően nem csattant rajta az állam, és egy szemrehányó pillantást vetettem felé. Az arc simán mosolygott rám, mintha ez egy tök jó és ártatlan vicc lenne. Ráhagytam (bölcsen), és visszatértem a dolgomhoz. Nővérem tovább beszélt, én pedig megint összecsuklottam egy újabb térdhajlatba ütés miatt. Itt már rászóltam, hogy hagyja abba, mert nem poén, nem vicces, és védekezni sem igazán lehet ellene. Nővérem is rászólt, hogy (ezt figyeljétek, bazki), figyeljen már rá, hát beszél.
Álljunk már meg egy kicsit, szadizzák az öcsédet, és a te legnagyobb bajod, hogy nem tudod elmondani, mit olvastál a magazinodban? (Nem emlékszem, miről beszélt, de tökmindegy, komolyan?) Hát kapjunk már..
Mindegy.
Rászóltam, és mérges voltam, de úgy látszik nővérem közbeszólása is megtette a hatását, mert többször nem fordult elő.

A következő a fürdőszoba. Ki kellett mennem pisilni, de fény szűrődött ki a fürdőből. Odamentem, bekopogtam (mindig bekopogtam akkoriban, mert nővérem a leghülyébb időpontokban tudott fürödni), és nem jött válasz. Remek, mentem is hugyálni, valaki biztos égve felejtette, segáz. Kinyitottam az ajtót, beléptem, félkézzel már készültem előcsomagolni a brét, mire az ajtó mögül a seggfej rám ijesztett. Egy töredékpillanatnyi önuralom mentett meg attól, hogy összehugyozzam magam, hátranéztem, és ott áll az ajtó mögött, vigyorog, mintha a világ nagyobb poénját eresztette volna el, ráadásul teljesen ártatlan vicc az egész, most mé' haragszol?
Tisztázzuk: Brunyálás felé menet senkire nem ijesztünk rá! Nem ártatlan, és nem is jó vicc. Szélsőséges esetekben sérülésekhez vezet, mert szétverem a képed, ha ilyet csinálsz!

Aztán jöttek még ehhez hasonló ízetlen viccek, csínyek, amiket nagyon utáltam.
Történt, hogy játszottam a kertben, miközben úgy általában mindenki kint volt valamiért. Nagyon szerettem azokban az időkben (és a mai napig) kardozni dolgokkal. Ha valami elég hosszú volt, azzal én kardoztam, meg csatajeleneteket játszottam, gondolom a Rettenthetetlen c. filmnek köszönhetően. Fura módon nem traumatizált a film, bár azt sem igazán értem, miért engedték, hogy megnézzem. Bár ha Mufasa halálát teljes rezignáltsággal tudtam végignézni, akkor mit nekem pár alacsonyan szálló végtag, nem? De nem ám, engem a csata és kardozás sokkal inkább érdekelt, és nagyon tetszett a hand-to-hand combat, szóval ilyesmit játszottam. Volt is egy törött kapanyelem, az volt az aktuális pallosom, és miközben szórakoztam vele, odajött Mr. Idegesítő Baromarc, és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, nehogy leszúrjak valakit. Kicsikét már elegem volt a srácból, de én illemtudó jó gyerek vagyok, ezért megnyugtattam, hogy tök tompa a hegye, hogyan szúrhatnék le valakit vele? Erre mondja, hogy lehet, hogy tompa, de nagyon erős. Na, itt átvillant a fejemen a gondolat, hogy rajta próbálom ki, vajon milyen messziről kéne nekifutnom, hogy a hátán jöjjön ki a kapanyél...

 

Jaaaa, de ezek semmik. Ezek csínyek meg intő szavak, amiket talán mindenki elkövet a gyerekekkel szemben, szóval oké.
De, ami körülöttem történt, az nagyon-nagyon súlyos volt.

Azt hiszem, a telefonálgatásokkal kezdődött.
Megadta valakinek a mi telefonszámunkat (mobilja még senkinek se volt), gondolom azért, hogy keressék nálunk, ha otthon nincs. Ez rendben is volna, ha nem
1. A "nincs-otthon-neharagudjon" verzióval hívnak a "holagecibevan-faszomkivanvele" helyett. Igen, amikor hívták, rendszerint az volt a párbeszéd, hogy "Hol a geciben van az a köcsög? A faszom ki van vele már!", emiatt pedig anyukám nem igazán lelkesedett.
2. A telefonhívások emberi időben történtek volna, és nem este 11 és hajnal 5 között.

Aztán a telefonhívások is különböztek. Először ezek a "hol-a-faszban-van" típusú hívások jöttek, de később valami titokzatos udvarló konkrétan zaklatni kezdett. Azt hiszem, a nővéremnél akart bevágódni, de rendszerint anya vette fel, hajnalban, persze, a telefonból pedig romantikus zene szólt, meg kedves szavak, anyám meg rendszerint rácsapta a kagylót.
Ezek a hívások feszültséget eredményeztek, mást se hallottam magam körül, mint hogy, "az a hülyegyerek", meg "meginthívott", és hasonlók.

Aztán jöttek veszekedések. Sok. Nagyon gyakran.
Ismeritek a kisgyerekeket, akik az ordibáló szülőket az ajtó mögül lesik, és könnyeznek, meg rémültek? Pontosan azt éltem át, csak a testvéreim veszekedtek. A veszekedés okát nem tudtam, csak azt, hogy bátyám megharagudott Baromarcra. Nagyon nagy volt a feszültség kettejük között, és nem igazán tudom, hogy a szüleim mit csináltak, az is lehet, hogy semmit, bár nem hiszem. Egy veszekedés egy momentuma maradt meg bennem, jelenlévők a testvéreim, Mr. Baromarc a konyhában, én meg ültem a széken, és kezdtem kibukni. Bátyám épp arról beszélt, hogy pénzt akar visszakapni, és nem nővéremtől, hanem Baromarctól.
Később, talán 10-15 évvel később tesóm elmesélte, hogy mi volt az ok, amiért berágott, és totál meg tudtam érteni. Viszont ez itt nem releváns, majd ő elmeséli, ha akarja. Pofozkodás is volt. Ha annak tanúja lettem volna, lehet, hogy tényleg trauma ér.

Aztán a mélypont.
Szüleim meg én ültünk a nappaliban, néztük valamit a TV-n, este volt már, bár nagyon késő még nem lehetett, mert még nem zavartak el fürödni. Tesóm már felment a szobájába aludni, nővérem épp most indult el utána. Aztán pár perc múlva visszajött, sírva, könnyes arccal, és kiabált a szobába, hogy "mondjátok meg annak a bunkónak, hogy nyissa ki az ajtót, engedjen be a szobámba!" 
Szüleim felálltak, engem pedig elzavartak aludni. Persze, aludni nem tudtam, tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyamban, és hallgattam, mi történik. Bár ne hallottam volna.
Nővérem megint lejött, ordibált valamit, majd azt mondta, hogy elmegy innen, elköltözik valakihez (azt hiszem, az egyik barátnőjéhez).
Aztán szövegek, nem értettem, vagy inkább nem emlékszem, majd a tesóm az udvarról, csattogás meg pakolás hangjai. Majd bejött ő is, és közölte, hogy a "a TV-m meg az ágyam nem fért be a kocsiba, majd később visszajövök értük", aztán anyukám kérdezte meg, hogy mégis hová megy, a válasz pedig tömör volt és velős: valahová.
Csöpp híján elsírtam magam, nem is igazán értem, hogy miért nem tettem. A családunk szétszakadt, a testvéreim elmentek, ki tudja, hová, és nem tudom, hogy látom-e még őket. Totál kétségbe voltam esve, nem igazán hittem el, hogy ilyesmi megtörténhet velünk, pedig mindig olyan sokat nevettünk, annyira szerettük egymást, és most így szanaszét rohan mindenki? Őszintén, MI A FASZ? Hogyan jutottunk el idáig? Remegtem, mint a nyárfalevél.
Nem tudom, hogy nővérem visszajött-e aznap éjszaka, az sem teljesen biztos, hogy egyáltalán elment. De a tesóm visszajött, hallottam a régi Skodát, meg hogy bejön és elkezd bocsánatokat kérni, nagyon sajnálja. Valószínű, hogy elég részeg volt.
Felnőttként magamban hálálkodom a szüleimnek, amiért nem szemrehányásokkal és szidalmakkal fogadták, hanem megértően és nyugtatóan szóltak hozzá. Ki tudja, mi történt volna? Jobb nem belegondolni.
Mindez egyetlen ember miatt.

Mr. Idegesítő Baromarc hamarosan kiszállt a képből, eltűnt a családom közeléből, hála az égnek! A feszültség lassan elült, bár egy ideig még érezhető volt, azért minden visszaállt a normálisba. Gyanítom, hogy a tesómék leültek, hogy úgy igazán komolyan elbeszélgessenek egymással, és rendezzék egymás között a dolgaikat. Sikerült is, jó testvérek maradtunk.

Az a helyzet, hogy a mai napig remeg egy kicsit a gyomrom, amikor ezekre visszaemlékezek. Többször meg kellett állnom írás közben, hogy ne indulatból anyázás legyen a bejegyzés vége, és próbáltam tárgyilagos lenni.
Pozitívumon nem tudok mondani. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak.

A gyerekek megérzik maguk körül a feszültséget, és nagyon hatékonyan detektálják. Hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt. A családom pedig akkor teljesen elfelejtette. Remélem, hogy most rájöttök, milyen keveset tudtok. Ha tudnátok, milyen keveset....

 

Szeretném rendszeresen frissíteni ezt a blogot, de nem teszek elhamarkodott ígéreteket. Ez egy kicsit súlyos lett, úgyhogy legközelebb valami vidámabb dolgot szeretnék írni. De hát traumákról beszélünk, nem?
Legyen ide két kérdés, hogy teljes legyen a bejegyzés, egyet erről, egyet pedig a következőről.
Ti mennyire éreztétek gyerekként a feszültséget magatok körül?
Ti milyen gyakran voltatok betegek?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://flyers.blog.hu/api/trackback/id/tr7012659423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása