"Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz."
                        William Shakespeare

Bár nagyjából tudtam, hogy mi vár rám, még a végeredményt is megtippeltem (viszonylag pontosan), azért történt pár olyan dolog, amit az ember nem láthat előre. Ilyen volt a krakkói Divizió 1/A jégkorong világbajnokság.

Hazautaztam Biatorbágyra, hogy pár nap után hatan - tesóim, sógorom, unokahúgom és Árpi - elinduljunk Krakkóba, hogy egy héten át szurkoljunk a Magyar válogatottnak, és persze, hogy kicsit körülnézzünk a városban is környékén.
A bajok már Esztergomnál elkezdődtek, mikor a pihenőnek szánt benzinkút mellett egy Lindab raktár állt, az épületen pedig egy felirat: "finom és durva lemezek". Árpi asszociált, és ezt meg is osztotta velünk: "Cserháti Zsuzsától a Death Metalig."
Eldöntöttük, hogy többet nem szólalhat meg, de utána az út nagy része hasonló hülyeségek szüntelen okádásával telt, persze nem mulasztottuk el csodálni Szlovákia hegyeit sem.
Megérkezvén újabb nehézség fogadott: a hotel recepciósa alig-alig beszélt angolul. Azért csak megkaptuk a szobánkat, és a néni közölte: mi már a sokadik Magyarok vagyunk. Nem kellett sokat várnunk, hogy erről személyesen is megbizonyosodjunk, mert mikor elindultunk boltba, az ajtón kilépve szembejött Fehérvárról Dodi, a helyi ultra. Tőle megtudtuk, hogy kb. 70 honfitársunk száll majd meg ebben a hotelben.
Bevásároltunk, ettünk, ittunk, ittunk, ittunk, ittunk, majd letelepedtünk első krakkói éjszakánkra.

Aztán elkezdődött a vb.
Ott láttuk meg igazán, hogy mennyien vagyunk (Úristen, mennyien vagyunk). Győztünk a japánok ellen, majd láttuk, hogy Kazahsztán mennyire erős és szurkoltunk a Lengyel válogatottnak az Olaszok ellen.
Hazafelé leszálltunk a villamosról, ahol velünk együtt sétált a szálló felé egy lány, meg-megszólalt, csatlakozott a beszélgetésbe, bár elég hallgatagon. Nem igazán láttam előre, hogy ez mihez vezet.

Másnap kaptunk egy sima ötöst a kazahoktól, aztán odajött hozzánk egy srác, aki egy megtalált pénztárca ügyében nyomozott, én pedig a segítségére keltem. Kisebb bonyodalmak után a pénztárcának meglett a gazdája, a név alapján megkerestük facebookon, és a kép alapján hasonlított arra a lányra, aki előző este velünk sétált. Kiderült ugyan, hogy nem ő az, az igazi gazdája pedig hazafelé tart éppen.
A lány (Eszti) pedig odajött hozzánk a számunka semleges meccseken, és onnantól velünk együtt szurkolt. Egyedül volt (jó, ez kicsit paradox egy ekkora családban, mint a jégkorong szurkolók, de értitek), hát befogadtuk magunkhoz. Nem is gondolkodtunk rajta. Hiszen egy család vagyunk. Szállj hát meg, Vándor, itt nyugalmat találsz s békére lelsz, még kopognod sem kell.
így a mi szabad csapatunk hét fősre bővült, ha nem számolom az Auswitzba velünk tartó két lányt.
Igen, az első szünnapon az egykori haláltábor volt a program, nézzétek el, ha nem számolok be részletesen.
Aztán jött az Olaszok elleni történelmi siker. A meccs előtt Eszti megtalált minket (mi akkor még nem kerestük, de örültünk neki), és együtt szurkoltunk, és nyertünk is 4-1 arányban. A legjobb védekező játékkal, amit eddig a csapattól láttam.
Este újra együtt haza, (MINDIG megnéztük a Lengyelek meccsét), majd meginvitáltuk új tagunkat magunkhoz egy kis iszogatásra, átbeszélni a nap történéseit, ilyesmi. Két sör után ijesztően megeredt a nyelve.
Másnap drámai meccsen, 2-0 után fordítva nyertünk Ukrajna ellen. A sztori a szokásos, ünneplés.... ünneplés a faszomat. Fieszta, bazmeg, de olyan hatalmas össznépi banzáj, hogy azt leírni nem lehet. Akit érdekel, az itt talál róla videókat. Énekeltünk, vonatoztunk, ugráltunk, lengtek a zászlók, pörögtek a sálak. Fantasztikus volt. Katarzis, ahogy Árpi mondaná.

Következő szünnapon kettészakadtunk. Tesóim, Peti, Csöpi és Kíra a sóbányába mentek, Eszti, Árpi és Én pedig a belvárosba, célzottan az archeológiai múzeumba. Megnéztük, nagyon jó volt, majd elkezdtük bejárni a belvárost, a zsidó negyedet, voltunk zsidó temetőben is (fura), aztán leültünk egy igazi késdobáló lebujban inni egy sört. (Megjegyezném, hogy egy kajáldába is bementünk, ahol elém pakolták életem legnagyobb hamburgerét)
Hazafelé vásároltunk ezt-azt (sört meg vodkát), majd... ködös emlékképek. Forgolódtam álmomban.

Majd az utolsó meccsnap. Az esti, lengyelek elleni meccs dönt az ezüstéremről és a feljutásról. Csomó a gyomorban, izgalom a tetőfokán. Ötezer Magyar szurkoló. Nyolcezer Lengyel.
A bemelegítés közben a kivetítőn a jó öreg Polak węgier dwa bratanki - Lengyel, Magyar két jó barát felirat ment körbe, és rájöttünk: tulajdonképpen az egész vb erről szólt. Hiszen, bárhová mentünk, mindenhol ez fogadott. Az éttermek, a múzeumok, árusok, csak úgy az emberek, de még a rosszarcú kötekedős formák is ezt nyomták. Barátok vagyunk. Semmi másról nem szólt az egész, csak erről az egy mérkőzésről. Ahol a szervezők, a szurkolók és a játékosok  is megmutatták: mi örök barátok vagyunk.
A lelátón szinte akkora harc ment hangerőben a két tábor között, mint a jégen a két csapat között, és bizony, a szurkolók megnyerték a meccset. A jégen viszont nem volt ilyen egyértelmű. A harmadik harmadban viszont Hári betalált. Nálunk az előny, közel a feljutás. De az ellenfél sem adta fel. Egy bravúros taktikai húzással kiegyenlítettek. Dráma. Óraállítás. Tizenhét másodperc a végéig. Ha döntetlen, mi győzünk. Buli a lengyel harmadban, meg is szerzik, elindulnak, a kapu üresen tátong. Eljutnak a harmadunkig, Szirányi pedig nagyon finoman belepofoz a korongba. Lassan, nagyon lassan csúszott a kapu felé, majd átvánszorgott a gólvonalon. Aztán nem emlékszem.
Örömünnep kezdődött. Díjátadások, Magyar himnusz, hasoncsúszás. Majd kijöttek közénk a játékosok. Együtt ünnepeltünk. Lásd az előző linket.

Így ért véget a világbajnokság. Másnap hazautaztunk, Eszti pedig velünk tartott. Hatalmas élmény.
Pár nevet itt még megemlítenék, köszönetnyilvánításként.
Tamásnak a fénymásolt lapokért, amik értékesebbek, mint hinnénk.
Tomasz és Jusztyna, amiért megmutatták a Wavelt, és a fantasztikus ebédért, meg mindenért.
Bárdnak és Benőnek a fantasztikus szurkolói munkáért, ami nehezebb, mint hinnénk.
Teréz néninek az idegenvezetésért.
Eszternek és Szilvinek a közös élményért.
Csöpinek az egész szervezésért, valamint Bélának, Petinek, Kírának, Árpinak és Esztinek az egész hétért. (Tudom, Te érzed magad hálásnak, de mégis)
Valamint Rich Chernomaznak, Vas Mártonnak, Frank Banhamnek, Erdély Csanádnak és az egész Magyar Jégkorong Válogatottnak, stábostul, csapatbuszostul, mindenestül, amiért egy ekkora sportsikerrel tették felejthetetlenné az élményt.

Itt pedig azt hittem, hogy véget ért az egész. Hogy nem lesz több élmény. Azt hittem, hogy a szabadságom már nem lehet jobb.

Hétfő délután megbeszéltük Árpival és Esztivel, hogy szép fővárosunkban még egyszer megünnepeljük nagy győzelmünket és ellenségeink szörnyű pusztulását. Neki is álltunk derekasan a söröknek (Moszkvára nyílik a kocsmaajtó / kihallatszik belőle, hogy RESZKESS, KANADA!), majd Árpi közölte, hogy Ő még nappali járattal szeretne hazaérni. Nekem a következő buszom pedig reggel megy.
Esztivel sétáltunk hát keresztül-kasul a városon, útba ejtve a Feneketlen tavat, és a Duna partot.
Azt ugyan egész héten láttuk, hogy rengeteg a közös téma és működik a kémia, de én Angliában élek, és egy rakás hátráltató tényező van még, ami szabotálhatja a kapcsolatunkat. A távolság csak az egyik.
De nem bírtuk. Olyanok voltunk, mint két tinédzser, és akármilyen reálisan láttuk/látjuk a helyzetet, egy pár lettünk.
"Elmegyünk bárhova
Krakkóba, Moszkvába
A távolság nekünk nem akadály."
Így ért véget a szabadságom. Most pedig megint itt, ezer mérföldre a szeretteimtől, akik immár többen vannak. Ezer mérföldre a lánytól.

A Flyers számára véget ért a szezon, nem jutottak a rájátszásba. Majd a következő szezon jobb lesz!
Let's Go, Flyers!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.